Az alábbi bejegyzés forrásai: a Mindennapi Pszichológia cikke, melyet a 168 óra ismertetett, mi pedig ezen forrásokat szintén közöljük és végül saját észrevételeinkkel egészítjük ki, hogyan működnek ezek a pszichológiai megfigyelések egy zárt vallási közösségben, illetve leleplezzük a KME kis diktátorát is, akinek 1997 és 2013 közötti tevékenységére sajnos nagyon is ráillik ez az általános jelenséget bemutató cikk.
A Mindennapi Pszichológia cikke:
Így működnek a hatalomfüggő "kis diktátorok"
Aki egyszer hatalmat kap, az könnyen függővé válhat tőle. Ez a szenvedélybeteg azonban nem magát, hanem a körülötte állókat pusztítja, azzal, hogy folyamatosan gyanakszik és kontrollál, nehogy elveszítse a hatalmát. Ezért még a híveiben sem bízik. Csak azzal nem tud mit kezdeni, ha valaki nem fél tőle. Ezt a fajta belső szabadságot ugyanis a hatalomfüggő nem ismeri.
Alkoholizmus, pszichoaktív szerhasználat, társfüggőség, evészavarok és még hosszan sorolhatnám – mind a függőség bizonyos fajtái. De vajon beszélhetünk-e függőségről egy olyan, hagyományosan nem az addikciók közé sorolt esetben, mint a hatalomvágy?
Nem függőség-e a hatalom is? Hiszen aki egyszer belekóstolt, alig tudja kiengedni a markából.
Csak a hatalmukkal foglalkoznak
Pályám során a függőség számos formájával találkoztam, mégis az egyetlen addikció, amely előtt mindig is értetlenül álltam, a hatalomfüggés. Függőség-e egyáltalán a hatalomvágy valamint a már megszerzett hatalommal élés, illetve visszaélés? Úgy gondolom, igen, méghozzá a viselkedési függőségek egyike, hiszen a hatalomfüggők alapvetően semmi mással nem tudnak foglalkozni, mint hatalmuk megszerzésével és megőrzésével. Leginkább a workaholic rabjával, a munkamániással rokoníthatók – csakhogy a „hatalommániások” súlyos hatással bírnak környezetük, pontosabban „alárendeltjeik” életére. Míg a szenvedélybetegek többsége önpusztító életet él, a hatalomfüggő nem magát, hanem a körülötte állókat pusztítja – sokszor a szó szoros értelmében.
Főnökösködők, hatalmaskodók
Érdekes csoport a hatalomfüggők között a „kis diktátoroké”, ilyenek azok a munkahelyi főnökök, akik pozíciójukkal visszaélve „főnökösködnek” – erre a viselkedésre használják a bossing kifejezést (az angol főnök szóból). Az ilyen vezető rettegésben tartja a munkatársait, és önalávető, ellenállni képtelen „alattvalókat” teremt – s ezt a félelmet a „boss” élvezettel nézi. Ne feledjük, hogy minden függőség egyfajta kompenzáló örömforrás.
Hogyan is működik egy ilyen hatalomfüggő kiskirály? Először is támogató bázist, mondhatni besúgóhálózatot épít maga köré, így „téglái” révén mindenkiről mindent tud. Az információ – mondják – hatalom. Erre a hálózatra azért is szüksége van, mert tekintélye nem engedi, hogy „alászálljon” és maga győződjön meg a munkahelyi valóságról, kollégái tényleges működéséről. Ha néha mégis megteszi, akkor sem közvetlenül munkatársaival beszél, hanem kerülőutakat keresve informálódik róluk. Beszédmodora sem egyenes: köntörfalaz, megfélemlít, vádol, így aztán fennáll annak veszélye, hogy a beosztott – ha nem elég magabiztos – elhiszi, szörnyű hibát követett el, s a továbbiakban ez még bizonytalanabbá teszi képességeivel kapcsolatban. Családon belül is vannak ilyen „kis diktátorok”: például egy hatalmaskodó, megfélemlítő apa is súlyos károkat képes okozni felesége és gyermekei személyiségében – más kérdés, hogy a patriarchális családokban ez évszázadok óta elfogadott.
Bosszúállás a gyermeki elnyomatásért
A hatalomfüggő ember sérült személyiség, többnyire gyerekkorában egy hatalmaskodó apa nyomása alatt élt, s felnőttként ezzel a viselkedéssel áll bosszút gyermekkori sérelmein – mások rovására. Jerrold Post washingtoni professzor diktátorok, maffiavezérek, kisfőnökök személyiségét vizsgálva több közös pontot állapított meg: mindannyiukra jellemző az énközpontúság, a messianisztikus küldetéstudat, a beszűkült lelkiismeret, a gátlástalanság és a paranoia valamely formája. Különös – és közös – ismérvük a környezetükben élők lelke és elméje fölötti hatalom megszerzésének képessége.
Ellenállás belső szabadsággal
A fentiek értelmében azonban a hatalomfüggő folyamatosan fél, gyanakszik és kontrollál, hiszen azt veszítheti el, ami számára mindennél fontosabb: a hatalmát. Nem bízik híveiben sem, bárki bármikor kieshet a pikszisből. Munkatársai („alattvalói”) vagy lelkes hívei, vagy csendben, észrevétlenül próbálnak meghúzódni – vagy ellenállnak. Az „ellenállókkal” szemben mindent elkövet, hogy tönkretegye őket, s ha ez mégis meghiúsul, tombol haragjában, de nem adja fel. Nem érti, miért nem fél tőle mindenki.
Demokrata az, aki nem fél – vallotta Bibó István. (És azt is hozzáteszi: aki nem félemlít meg másokat.) Ezt a fajta belső szabadságot a hatalomfüggő nem ismeri, nem tud mit kezdeni vele. Nem is sejti, hogy ez a belső szabadság az élet egyik legnagyobb ajándéka.
A 168 Óra jegyzete (lényegében a fenti cikk kivonata, ám az általuk közölt kép sok volt- és jelenlegi KME-tagnak ismerős lesz):
A hatalomvágy, a már megszerzett hatalommal élés, illetve visszaélés a viselkedési függőségek egyike, hiszen a hatalomfüggők alapvetően semmi mással nem tudnak foglalkozni, mint hatalmuk megszerzésével és megőrzésével.
A „hatalommániások” súlyos hatással bírnak környezetük, pontosabban „alárendeltjeik” életére. Míg a szenvedélybetegek többsége önpusztító életet él, a hatalomfüggő nem magát, hanem a körülötte állókat pusztítja – sokszor a szó szoros értelmében.
A hatalomfüggők között a „kis diktátorok” például azok a munkahelyi főnökök, akik pozíciójukkal visszaélve „főnökösködnek” . Az ilyen vezető rettegésben tartja a munkatársait, és önalávető, ellenállni képtelen „alattvalókat” teremt. Az ilyen hatalomfüggő kiskirály először is támogató bázist, besúgóhálózatot épít maga köré, így mindenkiről mindent tud.
A hatalomfüggő ember sérült személyiség, többnyire gyerekkorában egy hatalmaskodó apa nyomása alatt élt, s felnőttként ezzel a viselkedéssel áll bosszút gyermekkori sérelmein – írja a Mindennapi Pszichológia. A lap idézi Jerrold Post washingtoni professzort, aki diktátorok, maffiavezérek, kisfőnökök személyiségét vizsgálva több közös pontot állapított meg: mindannyiukra jellemző az énközpontúság, a messianisztikus küldetéstudat, a beszűkült lelkiismeret, a gátlástalanság és a paranoia valamely formája.
Ugyanakkor „a hatalomfüggő folyamatosan fél, gyanakszik és kontrollál, nem bízik híveiben sem, bárki bármikor kieshet a pikszisből. Munkatársai („alattvalói”) vagy lelkes hívei, vagy csendben, észrevétlenül próbálnak meghúzódni – vagy ellenállnak. Az „ellenállókkal” szemben mindent elkövet, hogy tönkretegye őket, s ha ez mégis meghiúsul, tombol haragjában, de nem adja fel.”
A mi hozzáfűzésünk egy kis diktátorról, aki a KME-ben tevékenykedett és hamarosan ismét tevékenykedni fog:
Henry Kriete már 2003-ban megírta, hogy az ICOC-nak világszerte zsarnok vezetői vannak - és ez, az "imitáció" tanítása kapcsán, mely arról szólt, hogy utánozd a vezetőidet, az evangelistától a bibliakör-vezetőig bárkire érvényes lehetett. De most beszéljünk a gyülekezet-vezető evangelistákról. Ezeket a vezetőket Kip McKean szempontjai szerint válogatták, a követelményeknek elsősorban törvénykező mentalitású, tekintélyelvű, a kegyelmet az elvárásokkal szemben eltipró, szegényes empatikus képességekkel rendelkező emberek feleltek meg. Vagy, ha ők maguk magas érzelmi intelligenciával és kegyelmes természettel rendelkeztek is, eredeti személyiségüket elnyomták az elvárt "szektás személyiséggel", hogy a felsőbb vezetőknek megfeleljenek. Egy nárcisztikus, esetleg pszichopata, vagy ilyen karaktertulajdonságokkal rendelkező személy könnyen hatalmat szerezhet vallási közösségekben, hiszen a jóhiszemű hívők ki vannak szolgáltatva gátlástalanságának és ez történt 1997 után Krisztus Magyarországi Egyházában is.
Így nyilvánult meg Krisztus Magyarországi Egyháza működésében a kis diktátor meglétének összes tünete - 2003 után is:
- a besúgó hálózat (személyes és csoportos nevelés, rendszeres csoportos bűnmegvallás, illetve vezető találkozókon az egyes tagok viselkedésének kibeszélése),
- a bizalomhiány (Szabad Péter folyamatosan cserélgette maga körül a vezetőket; ha valakivel nézeteltérése támadt, akkor "nem tudok vele együtt dolgozni" kijelentéssel eltávolította a befolyásos pozícióból),
- az ellenállók tönkretétele (véleménykülönbség vagy konfliktus esetén széthúzással, bomlasztással, rágalmazással és pletykával vádolva őket),
- főnökösködés (rabszolga helyett uralkodó, biblikus vezetési kultúra helyett vállalati vezetési kultúra),
- a környezetükben élők lelke és elméje fölötti hatalom megszerzésének képessége, melynek módjai:
a) tekintélyelvű vezetés ("olyan vagyok neked, mint Mózes"; a tag számára a vezetőt úgy állítják be, mintha Isten tette volna oda, ezért az ellene való lázadás az Isten ellen való lázadás. Mike Fix 2013 tavaszán pontosan erről prédikált a vezetők ellen zúgolódó KME-ben),
b) szégyen- és bűntudatkeltés (a tökéletesség elvárása a tagoktól, így bármikor bárkit lehet támadni - és ha valaki ellenáll, akkor biztosan "büszke", hiszen nem lehet olyan, mint Jézus),
c) megfélemlítés (ha nem engedelmeskedsz, kizárnak és/vagy megjelölnek),
d) karizmatikus vezetés (a vezető személye magával ragadó, így pszichológiai manipulációra képes hallgatói felett. Ezek a vezetők játszanak a követők érzelmeivel: viccet mesélnek a pulpitusról, majd a felszabadult hangulatot arra használják, hogy megerősíttessék vele saját mondanivalójukat),
e) hamis fundamentalista teológia terjesztése (mérgező hit, mely a Biblia üzenetét tételes parancsolatokból álló törvénnyé alakítja, és a hívőt ezek közé kényszeríti. Az ICOC-vezetők ennek alkalmazásában különösen jók).
A KME 2013-ban leváltott (illetve "továbbképzésre" Bostonba vitt) vezetőjéről az egyik kizárt és megjelölt tag ugyancsak 2013 nyarán az alábbi levelet írta a KME akkori vezetőségének, mely levélből egy részlet megdöbbentően összecseng ezekkel a Mindennapi Pszichológia által két évvel később - 2015 nyarán - közölt megállapításokkal:
Sz. Peti személyisége
Valaki mondta nekem nemrég, hogy Peti nem tudja beleélni magát mások helyzetébe. Saját bevallása szerint is komoly hiányosságai vannak az empátia terén.
Az egyetlen kérdésem, ami ennek kapcsán felmerül bennem, a többi vezetőhöz szól, és ezért nevezlek titeket is felelősnek azért, amit Peti sokakkal tett. A kérdés pedig így hangzik: miért szolgáltattátok ki a köztudottan érzékeny embereket Petinek? Miért engedtétek, hogy a saját konfliktusaiban, amelyekben maximálisan érintett volt, saját maga járjon el?
Amikor érzékeny embereket szolgáltattatok ki egy súlyosan empátiahiányos embernek, ti magatok is hozzájárultatok ahhoz, hogy ezek az emberek lelki sérüléseket szenvedjenek, rosszabb esetben tönkremenjenek, összeroppanjanak, a megértés hiányából fakadó törvényeskedés fogaskerekei között felmorzsolódjanak.
Ahol nincs együttérzés, ott nincs kegyelem. Zsidók 4:15-16 magyarázatot ad erre. Jézus olyan főpap, aki megindul az erőtlenségen, és a kegyelem trónusához járulhatunk. Aki az erőtlenségen nem megindul, hanem felháborodik, az nem tud teljes megértéssel kegyelmet gyakorolni!
Peti személyisége az egész gyülekezetre rányomta a bélyegét, és sokan vették át azt az attitűdöt, hogy erőtlenséget látva nem kegyelmet gyakoroltak, hanem feddő hozzáállással viseltettek. Ezzel az erőtlent még kétségbeejtőbb helyzetbe hozták. Olyan ez, mint egy gátlásos embernek azt mondani, hogy a gátlásosság is büszkeség, tehát bűn. Ha értenéd, hogy a gátlásossága valószínűleg az önértékelésének a hiányosságaiból fakad, nem löknéd még mélyebbre azzal, hogy még negatívabban állítod be, mint amilyennek amúgy is látja önmagát.
Ezért van az, hogy akinek nincs magas empatikus készsége, abból nem lehet jó lelkigondozó. Mert csak tönkretenné azt, akin segíteni próbál. Hiába a szándék, ha káros a terápia.
Az empátia hiánya a pszichológiában igen súlyos karakterzavarként van definiálva. Az én személyes véleményem az, hogy Peti szociopata (Robert D. Hare: Without Conscience - 1993). Innentől sajnos következik az a tanulság, hogy sosem tudom, hogyan értelmezi, amit mondok neki. Annyi bizonyos, hogy szinte folyamatosan háborúzik valakivel a gyülekezetből. Normális dolog ez? Vagy az uralkodás mások felett az örömszerzés egyik tudatalatti formája? Nagyon félek tőle, hogy részben itt kell keresni az igazságot.
Amúgy pedig Peti igen sokszor mondta, hogy ő nem szentimentális. Azt gondolom, hogy ezzel az egészséges emberek empátiáját is nagyon rossz irányba fordította. Peti a példakép és a minta sokak számára, akik az empátiától ugyanúgy irtózni kezdtek. Hogy is ne, ha egyszer valaki, aki a kérdéshez a legkevésbé kompetens hozzászólni, az empátiát szentimentalizmusnak nevezi. És ezzel vissza is jutunk ismét a kegyelem és kegyetlenség közötti különbséghez. Az erőtlent (akár vélt, akár valós az erőtlensége) elfogadni és vigasztalni kell, nem kihívásokkal bombázni és minden áron megpróbálni megváltoztatni.
Többek között Peti személyisége az oka annak, hogy sokan nem hajlandóak leülni vele semmilyen tisztázó beszélgetésre. Egyszerűen nem kívánnak esélyt adni neki, hogy ismét fájdalmat okozzon nekik. Szomorú ügy.
Természetesen nem tudom, hogy Peti szociopata, akár bűnöző-e (végül is álomállása van: jó fizetés, kötetlen munkaidő, magas presztízs, hatalom mások felett és beutazza a világot - kevesebbért is tettek már mások durva dolgokat). Bizonyos, hogy én nem tartom őt kereszténynek. Nem tudom, mennyire van tudatában a viselkedésének. Éppen ezért egyáltalán nem kívánok vele többet egyeztetni, megbeszélni, vitatkozni. Ezt a levelet is beleértve elegendő információ áll a rendelkezésére a megtéréshez, ha ő is szeretné ezt. A 2003-as bocsánatkérő levele leírja jelenlegi állapotát is. Ha ti látjátok ezt, akkor falaztok neki. Ennek az embernek a hatalom a drogja. Felépülés-szolgálaton azt tanultam, hogy ha valami függőséget okoz, akkor távol kell tőle maradni. Egy alkoholista mindig is az marad, hát persze, hogy azt mondjuk neki, soha többé ne igyon. Peti hatalom-alkoholizmusa hasonló ehhez. Egy lelki sorozatgyilkos - és ha eszközöket adtok ehhez a kezébe a jövőben is, használni fogja azokat, mert képtelen rá, hogy ne tegye.
Figyelmeztetés a KME tagjainak és az onnan eljötteknek
A 2013-ban leváltott vezető 2015 szeptemberétől ismét a KME vezetője lesz. Noha azt hangoztatják, hogy "megtért", illetve kész "bocsánatot kérni" attól, aki jelentkezik nála, sajnos világossá vált, hogy nem hajlandó, vagy képtelen átérezni és felvállalni a felelősséget az áldozatainak okozott károkért és fájdalomért. Képtelen kiállni a gyülekezet elé és nyilvánosan, név szerint elismerni, hogy a gyülekezetből elkergetett, kizárt, vagy akár megjelölt emberek az ő hibájából, karakteréből vagy vezetési módszerei miatt váltak áldozattá.
 |
| Isten engedte... |
Ő ugyanis ezekre az áldozatokra úgy tekint, mint valamire, amit "Isten engedett". És ez nagyjából a hivatalos KME-vezetői kommunikáció is, minden gonoszságra, amit a vezetők elkövettek: Isten engedte. De vajon mit gondol erről Isten?
"Mert olyat követtek el a júdaiak, amit rossznak látok - így szól az ÚR. Förtelmes bálványaikat abban a házban állították föl, amelyet nevemről neveztek el, és tisztátalanná tették azt. Fölépítették a Tófet áldozóhalmait a Ben-Hinnóm völgyében, tűzben égették el fiaikat és leányaikat, pedig ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott." (Jeremiás 7:30-31)
Vajon a júdaiak mondhatják-e Neki, hogy "de hát te engedted, hogy ezt tegyük"? Vagy amikor Nátán próféta szembesíti Dávidot (2Sámuel 12), Dávid azt felelte neki, hogy "de hát Isten engedte"?
Ez az érv egyszerűen a felelősség áthárítása Istenre, ami jól mutatja, hogy valódi megtérés nincs, egyszerűen a hatalom megtartása érdekében tett lépésekről van szó. Ahogyan a jövőben is: hiába a könnyek, az alázatosnak tűnő szavak, amíg az áldozataitól nyilvánosan nem kér bocsánatot, amíg nem rehabilitálja a közösség előtt őket, amíg csak tőle hallod, hogy leült beszélni a károsultakkal, vagy olyanokkal ül le, akik a közösség számára érdektelenek, addig ez hatalmáért folyó harcának része. Ha pedig eléggé nyeregben érzi már magát, hogy kis diktátorként újra megerősítse pozícióját, jaj annak, aki az útjába kerül.
