2014. április 19., szombat

Nevelés - a totális kontroll megvalósulása Krisztus Magyarországi Egyházában

Krisztus Magyarországi Egyháza 1993 óta piramis-modell szerint felépített tekintélyelvű vezetési struktúra alapján működik, mely struktúra a szekták egyik fontos ismertetőjegye. A tagok feletti teljes és részletes ellenőrzést az ún. nevelésen keresztül valósították és valósítják meg. Az alábbiakban bemutatjuk a rendszer működését.

A nevelési kapcsolat

1993-ban, amikor a budapesti gyülekezetet megalapították, az ICOC az alábbi hiearchikus vezetőségi struktúrába volt rendezve (a jobboldali kép nem sokkal Kip McKean bukása után készült):



Az ICOC élén Kip McKean állt, a világszektor-vezetők neki jelentettek. A világszektor-vezetőknek jelentettek azok a vezetők, akik az adott világszektoron belül egy-egy régióért feleltek. A lánc folytatódott, míg eljutottunk a helyi gyülekezet szintjére. Helyi szinten az egyházvezető nevelte a szűkebb értelemben vett vezetőségi csoportja tagjait, ők a szolgálatvezetőket, azok a bibliakör-vezetőket és így tovább. Végül lejutunk azoknak a szintjére, akik már senkit nem nevelnek. Végső soron tehát az amerikai Kip McKean-től akár egy frissen keresztelkedett magyar testvérig pontosan meghatározható jelentési/nevelési lánc húzódott.

Ebben a rendszerben tehát különböző lelki szintek voltak, és az egész piramis "nevelők" és "neveltek" kapcsolataiból állt. A gyülekezet tagjai számára a vezetővé válás volt a meghatározottan elvárt ambíció, és mindenkinek imitálnia kellett a nevelőjét, hogy hasonlóvá váljon hozzá. Így Kip McKean az egész mozgalmát megpróbálta a saját személyiségére formálni, amelyben az övétől eltérő személyiség, gondolkodásmód, értékek és vélemények gyengeségnek számítottak, azok ellen fel kellett lépni, és a tagot meg kellett győzni, saját akaratát megtörni vagy átformálni.

Hogyan is nézett ki a nevelési kapcsolat?



Természetesen a nevelő valaki más neveltje is volt egyben, amíg el nem jutottunk Kip-ig, akinek nem volt személyes nevelője.

A nevelési kapcsolat jellemzői:

- A nevelttől elvárták, hogy a nevelőjét tekintse a legjobb barátjának (a nevelő részéről nem volt ugyanez az elvárás a nevelt felé).
- Hetente találkoztak ún. nevelési időre, amely jellemzően 1-2 órás volt, és ezen a nevelő különböző ellenőrző kérdéseket tett fel a nevelt életének területeire vonatkozóan, amely kérdésekre a választ nem lehetett megtagadni (különben a neveltet a nyitottság hiányával vádolták).
- A neveltnek naponta fel kellett hívnia a nevelőjét és be kellett számolnia a bűneiről és a kísértéseiről.
- Amennyiben a nevelő és a nevelt között konfliktus adódott, rendszerint a nevelőnek adtak igazat, egyrészt, mert ő "érettebb lelkileg", másrészt, mivel a nevelő rendszeresen kapott tanácsokat a felette lévő nevelési szintről a neveltjei kezelésére.
- Sokszor előfordult, hogy a nevelő utasítást (ún. kihívást) adott a neveltjének, és ezzel gyakran egyáltalán nem lehetett vitába szállni, mert a kihívás egy magasabb szintről érkezett, a nevelő csak üzenetközvetítő volt (a kihívással való vitába szállást viszont a gyülekezet vezetése engedetlenségnek és lázadásnak tekintette).
- A neveltnek kötelező jelleggel tanácsot kellett kérnie az életét érintő minden döntés meghozatalához, és a nevelőjétől kapott tanácsot meg kellett fogadnia.

Ebben a rendszerben alapvető személyiségi jogok folyamatosan sérültek, megtörte a tagok szabad akaratát és semmibe vette a magántitokhoz való jogát - mindezt tette az egység, család, szeretet, nyitottság, lelki harc hangzatos kifejezések köntösébe bújtatva.

Ezzel azok érezték jól magukat, akik tekintélyelvű és hatalom-orientált szemlélettel rendelkeztek és ezért könnyen alkalmazkodtak ehhez a - végső soron - vállalati kultúrához, vagy nem zavarta őket, hogy a kényelemért és csalóka biztonságérzetért cserébe (mások döntik el helyettem, mit tegyek; ezért nem nyomaszt a döntésekkel járó felelősség súlya) elveszítik a szabad vélemény-nyilvánítás lehetőségét, és a saját életük feletti rendelkezés képességét.

Azokat viszont, akik nem érezték jól magukat a piramisban, pszichológiai eszközökkel, agresszív és hibás teológiával, csoportnyomással, manipulációval és érzelmi zsarolással próbálták folyamatosan engedelmességre kényszeríteni, vagy ahogy egy KME-vezető fogalmazta, "alázatban tartani". A nevelés kiterjedt a nevelt gondolataira és érzelmeire egyaránt, még egy barát-barátnő kérés sem volt lehetséges a nevelő jóváhagyása nélkül. Viszont mivel ilyen szintű döntésért az alacsonyabb szinteken egyetlen nevelő sem mert felelősséget vállalni, a (szigorúan a gyülekezeten belül engedélyezett) barát-barátnő párok létrejöttéről a gyülekezet legfelső vezetői döntöttek.

Ez a rendszer a teljes ICOC-ra vonatkozóan 2003-ig élt, Henry Kriete levelének nyilvánosságra kerülése rombolta le. Ebben a levélben Kriete a következőt írta:

A nevelésről
Azt feltételeztük, rosszul, hogy a bárányok hülyék. Arra neveltük őket, hogy emberektől függjenek, történetesen tőlünk, és nem Krisztustól. „Kértél tanácsot?” a legtöbb esetben azt jelentette: „Kértél engedélyt?”. Igen, természetesen sebezhetőek és nyitottak a cselekedetekre, de nem hülyék. Mi voltunk hülyék, biblikusan és lelkileg. Nem kéne szégyenkeznünk inkább, mint hogy az igaz, Lélekkel-teli keresztényt, aki Istent akarja tisztelni, lehurrogjuk?

Ezékiel 36:
„Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”

A nevelési kapcsolatok teológiája kísértő volt számunkra, hogy modernkori farizeusokká váljunk, kerítést építettünk Isten törvénye köré. Azzal, hogy meg akartuk védeni és felügyelni akartuk a keresztényeket, gyakorlatilag megsértettük a szabadságukat Krisztusban. Nem bíztuk a tanítványokra, hogy éljenek a saját lelkiismeretük, döntéseik (és hibáik) szerint és belekényszeríttettük őket egy egészségtelen függőségbe inkább, mint hogy szabadságban felnövekedjenek, és érettek legyenek. A legtöbb nevelési irányelvünk nem más, mint „emberek által tanított szabály”, amelyre Jézus ítéletet mondott: teher és törvényeskedő. Semmilyen ellenőrző-rendszer, emberi hagyomány, szabály vagy kulturálisan elfogadott vallás nem tart valakit meg hűnek a hitéhez, ha az nem akar hithű lenni a szívében. De ezek lázadást és kritikusságot szülnek az őszinte és liberális keresztények között. Nem azért váltunk új teremtményekké, hogy emberek irányítsanak, inkább „szabadságért Krisztusban, aki megszabadított”. (Gal 5:1).

Szabad Péter, a budapesti gyülekezet vezetője is elismerte a rendszerből fakadó problémát, s 2003-as bocsánatkérő levelében ezt fogalmazta meg:

Azáltal, hogy egy nevelési kapcsolatrendszert építettem ki az egyházban, megteremtettem és bátorítottam alá-fölé rendelő kapcsolatokat tanítványok között, ezáltal nem egyformán fontosnak és értékesnek ítélve a tanítványokat. Az eredeti cél, hogy mindenki tanításban részesüljön jó volt, de az eszközök, amivel ezt elértük több fájdalmat okoztak, mint jót. Sajnálom, hogy nem tiszteltelek mindannyiótokat azzal a tisztelettel, amivel Jézus van irántatok. Nagyon szégyellem azt is, hogy a nevelési kapcsolatok kialakításában arrogánsan, a lelkészekkel együtt én döntöttem el, hogy mi a legjobb nektek, meg sem kérdezve benneteket. Ez nem helyes. Figyelembe kell vennem a szükségleteiteket, (amit ti ismertek a legjobban), hogy úgy szolgálhassalak benneteket, ahogyan azt Isten szeretné.

A személyes nevelést tehát, mely visszaélések tárházát nyitotta meg, és amelybe valósággal bele volt kódolva, hogy embereket összetörjön és szolgaságba kényszerítsen, 2003-ban az ICOC és a KME egyaránt eltörölte.

Hurrá! Igazi happy end, Isten országa dicsőségesen halad előre, megtanultuk a leckét.
Vagy... mégsem?

2013 január 20-án, amikor a KME legtöbb tagjával aláíratták a Fogadalomtételt, a dokumentumban az alábbi pontot találjuk:

Fogadom, hogy alázatos, nyitott szívvel kérek tanácsot és fogadom el a nevelést, valamint igazságra és kegyelemre törekedve szembesítem testvéremet a bűnnel.

Tanácsot kérek és elfogadom a nevelést. Hol láttuk ezt? Magában a nevelési kapcsolatban. A 2003-ban lerombolt eljárás 2013 telén virágzik, sőt, a gyülekezet tagjai fogadalmat tesznek, hogy sokkal komolyabban veszik a gyakorlását.

Itt tehát egy komoly restaurációt látunk, és érdemes megvizsgálnunk, hogyan jutottunk vissza ide.

Mi történt 2003 után a KME-ben?

Mindaz, ami a KME (és az ICOC) alapjait képezte, megrendült. Nem mi vagyunk az egy igaz egyház? A szeretett Kip McKean lemondott? A gyülekezet tele van tévtanítással a kapcsolatok terén? Akkor mi van azokkal, akik innen elmentek?

Ebben a helyzetben a tagok jó részének valószínűleg lelkigondozói, esetleg pszichológiai segítségre is szükségük lehetett volna, hogy feldolgozzák a sokkot, amit az igazság világosságra kerülése okozott. Megindulhatott volna egy szükségképpen fájdalmas szembenézés a múlttal és a jelennel. Itt volt az ideje a felismerésnek, hogy milyen jelentős a probléma, és a gyásznak, amiatt, amit egymásnak és Istennek okoztunk.

Ehelyett Szabad Péter, aki a botrány kirobbanását követően meghúzta magát és sikerült a budapesti egyház élén maradnia, szép lassan visszaépítette a hatalmát, és a módszerei is újra megjelentek, óvatosan keresve a határokat és kirúgva, kifúrva a gyülekezetből azokat, akik az útjában álltak.

A mozgalmunknak számtalan zsarnok egyházvezetője van, mondta Kriete. Szabad úr pedig a Kip McKean-i mércével mérve tökéletes egyházvezető volt. Mire a fogadalomtételre 2013-ban sor került, Péter volt a kis Kip, egy apró közösség diktátora, és javában zajlott a 2003 előtti mentalitás teljes visszaállítása a szigorú elvárásokkal, a számonkéréssel, a legrosszabb fundamentalista neoprotestáns szekták összes eltorzult elképzelésével együtt, amelyek csak az ICOC-t valaha is jellemezték.

A vezetők támogatásával Szabad Péter visszafordult Egyiptomba, inkább választva a társfüggés és a teljes kontroll hamis biztonságát, mint a gyógyulás fájdalmait és kényelmetlenségeit. Ez azonban lassú folyamat volt, sokaknak fel sem tűnt, akik pedig 2003 után keresztelkedtek, azoknak szinte esélyük sem volt, hogy megértsék, milyen veszélyeknek teszik ki magukat. És azok, akik nem akarták követni, akik komolyan vették a 2003-as változásokat, hamarosan támadások kereszttüzében találták magukat.

Már nagyjából 2005-ben újra állt Szabad Péter személyi kultusza, 2006-ra pedig itt-ott a nevelési láncok is újra megjelentek.

Néhány példa a nevelésben megjelent manipulációra, kötelező tanácskérésre, kényszerítésre:

1. Már 2005-re visszajött az a gyakorlat, hogy a csúcsvezetők a közösség tagjainak feje felett döntötték el, ki melyik bibliakörbe kerüljön. Ezek a döntések pedig szinte teljesen kőbe voltak vésve, ha nem voltál elégedett azzal, hogy lényegében az összes addigi kapcsolatodat elveszítetted és egy új prioritást kényszerítettek rád (új nevelő, új bibliakör-társak), akkor még azzal is szembesíthettek, hogy engedetlen vagy.

2. 2009 telén a két ünnep között egy nevelt a nevelője tudomására hozta, hogy a másnapi bibliakörön nem vesz részt, mert helyette élményfürdőbe megy a feleségével. Később a nevelő kifejezte, hogy rosszul esett neki, amiért "nem kért tőle tanácsot" ennek a döntésnek a meghozatala előtt.

3. 2011-ben ez a házaspár elhatározta, hogy Velencébe utazik egy karneváli hétvégére. Az utazás időpontja egybeesett a budapesti gyülekezetben tartott "közös megtérés Istentisztelettel". Amikor a gyülekezet vezetője ezt megtudta, nyomást gyakorolt rájuk, hogy mondják le az utat, és csak azután hagyta ezt abba, hogy kiderült, vissza fognak érni az istentiszteletre. Természetesen ott is elhangzott a kértetek erről tanácsot? - kérdés, helyesebb lett volna a kértetek erre engedélyt? - kifejezés használata.

4. 2011 telén a KME által szervezett konferencián ugyanez a házaspár szabadságot vett ki, hogy a konferencia hetén a külföldi testvérek ellátásában szolgálhasson. Ezenfelül elszállásoltak két horvátországi vendéget és reggeltől-estig segítették a konferencia lebonyolítását.
A heti nevelési időre eközben már nem jutott idő, így azt lemondták. Ez egy tanulságos levelezést eredményezett:

A levél:
Sajnos holnap a találkozó nem fog összejönni, mert fel kell készülnünk a vendégeink fogadására (ketten alszanak nálunk a konferencia idején) és a konferencia egyéb terheket is ránk ró. Viszont azt szeretném kérni, hogy a későbbiekben legkésőbb vasárnap beszéljük meg a következő heti programot, és kifejezetten annak időpontját. Mert most vasárnap a közösségi időben arról volt szó, hogy a "kedd működhet", de aztán a pontosítás elmaradt - nekünk pedig tervezni kell, és különösen egy ilyen hektikus hetet, mint a mostani.

A válasz:
Az, hogy működhet, azt jelenti, hogy jó. Ha pontosítottuk volna, akkor melyik időpont felelt volna meg? Amit írsz, abból az derül ki, hogy egyik sem. 
Úgy látom, őszintébb lett volna, ha azt írod, hogy elszúrtátok a heteteket, mert annyit vállaltatok, hogy a nevelési idő nem fér bele. Igazán építő pedig az lett volna, ha mindezért bocsánatot kérsz, valamint tanácsot arról, hogy ezek után mi legyen az, ami kimaradjon, és mi az, ami ne.

Ez csak egy példa arra, mennyire nem tudtál mindenkinek megfelelni, még ha mindent odaadtál, a teljes napodat, hetedet, életedet, akkor sem. Valaki akkor is volt fölötted, aki igyekezett bűntudatot kelteni, aki valamivel nem érezte jól magát, aki elítélt, aki zokon vette, hogy nem kértél tőle tanácsot.

5. 2012 tavaszán egy diáklány körlevelet írt a többi diáknak, amelyben tájékoztatta őket, hogy a hétvégi diák-kiránduláson egyéb elfoglaltságai miatt nem tud részt venni. A diák-szolgálat vezetője válaszul az alábbi üzenetet küldte:
"Ne áldozz Istenednek, az ÚRnak olyan bikát vagy juhot, amelyben fogyatkozás vagy bármilyen hiba van, mert utálatos az Istened, az ÚR előtt."
Azzal, hogy nem kértél tanácsot tőlünk, nem hoztad a lelki családod elé és kifejezted, hogy nem jössz el, az nagyon fáj. Legfőképp Istennek.

Ezen a ponton az egyháznak dolgozó Harangi a tanácskérés elmaradásához egy bálványimádásról szóló idézetet kapcsolt.

De beleszóltak mindenbe: hogyan öltözködsz, kikkel barátkozol, mit és mikor tanulsz, mit dolgozol, hol ülsz az istentiszteleten, kikkel-miről beszélsz, hogyan gondolkozol.

A tanácskérést a nagy parancsolat szintjére emeltük, írta Kriete még 2003-ban. A fenti példák megmutatják, milyen volt a mentalitás a 2010-es évek KME-jében. És ez csak néhány példa a tengernyi eset közül, melyeknek alapja mindig az alá-fölérendelt viszony kialakulása, a nevelésnek az egyháztagokra kényszerítése, a diktatórikus kontroll egyes kapcsolatokra való leképeződése és megnyilvánulása volt.

Nevelés a KME-ben: egyszerre tartják kontroll alatt a gondolataidat, az érzelmeidet és a viselkedésedet.

Néhány bennfentes információ:

2012. szeptember 7-én Szabad Péter egy csak az egyház tagjainak szóló hétközi istentiszteleten a következőket mondta:

"A másik, ahol azt gondolom, hogy el vagyunk maradva, hogy tanítsuk egymást engedelmeskedni megtartani Jézus parancsolatát. Ez az, amit az egyházunkban úgy hívunk, hogy nevelés. Azért tanításnak nem lehet hívni, mert nem arról van szó, hogy valakit csak tanítani, nem információátadásról van szó, hanem arról van szó, hogy valakit megtanítasz bizonyos módon viselkedni, Jézus tanításának engedelmeskedni, az életét formálod át. Inkább olyan, mint hogyha az edzője lennél. ... De mégis, nagyon sokszor, bevallom őszintén, és ez az a pont, ahol szeretném megvallani a bűneimet, nagyon sok nevelési időm volt nekem is, ahol csak összejöttem valakivel, akinek az életében az én szerepem lett volna, hogy őt megtanítsam engedelmeskedni Jézus parancsolatainak. És kávéztunk, és beszélgettünk, meséltünk, hogy mi van az életünkben... és ha följött valami dolog, amit megosztott, hogy ezzel problémája van, vagy nehézsége, akkor kerestünk egy idézetet és próbáltam segíteni neki, de egyébként nem volt az egész mögött egy céltudatosság, egy összpontosítottság. És szeretnék ebből megtérni és egy olyan módon segíteni embereknek, hogy nagyon világos legyen a cél, hogy mi felé haladunk, megegyezzünk abban, hogy ez nem csak az én célom, mind a kettőnk célja, és mind a ketten el vagyunk kötelezve, hogy oda jussunk és mind a kettőnknek a szerepe világos ebben a dologban.
...
Nincsen egy folyamatos változás. Nincs egy folyamatos, céltudatos nevelés arra irányulóan, hogy jézusivá váljál. A te életedben van? Te ez vagy valaki életében? ... Visszaállítjuk a nevelés gyakorlatát a gyülekezetben. Kiscsoportokban, kapcsolatokban, minden szinten elkezdjük megtanulni, hogy hogyan segítünk egymásnak - nem csak tanítunk, nem csak megosztunk egy dolgot a másikkal, a másik meg azt mondja, hogy 'jó'. Ez az, ami van nevelési csoportban néha. 'Majd imádkozok róla.' És ennyi volt! Hatás: megszűnt, élet nem változott. Vannak emberek, akik bűnökkel küzdenek, akik nem változnak egy ideje. És tudod, mi történik, amikor valaki nem segít ebben, hogy változzál? Elveszíted a hitedet, hogy képes leszel valaha is változni. Hitet vesztesz, ha nincs nevelés az életedben."

Ebben a pár mondatban fellelhető mindaz, ami a nevelést olyan veszélyessé teszi:
- Alá- és fölérendelt kapcsolat kialakulása - egyértelmű, hogy az egyik fél irányító szerepbe kerül ("edző", ugye?), ezzel visszaáll a hiearchia, és a nevelő ismét uralkodni kezd a neveltjén.
- A nevelő a saját jelentőségét eltúlozva látja (meg kell tanítanom viselkedni, átformálom az életét, segítek neki - hogy Szabad úr saját szavait idézzük) és jogosnak érzi, hogy a másiknak engedelmeskednie kell, teljesítenie kell a kihívásait (mind a ketten el vagyunk kötelezve ezekhez a célokhoz, nem?!). A nevelő felveszi az "engedelmeskedned kell nekem, mert én vagyok a felelős érted" mentalitást, amit Harangiék ekkor a diák-szolgálatban már évek óta sikerrel alkalmaztak és sok embernek komoly fájdalmat okoztak vele. Ezek a fájdalmak is megspórolhatóak lettek volna, ha nem erőltetik a nevelést, de sajnos eddigre az egyházvezető elfelejtette saját szavait: az eszközök, amivel ezt elértük több fájdalmat okoztak, mint jót. Az is megemlítendő, hogy a nevelt által elérendő célokat általában a nevelő találja ki, és ezeket a célokat nem elfogadni egyenlőnek minősül a büszkeséggel.
- A nevelő frusztrálttá válik, ha a nevelt nem fordul hozzá tanácsért, értéktelennek és hasznavehetetlennek érzi magát, és a problémát egyre inkább a neveltjében látja. A kapcsolatuk ettől kezdve feszült lesz, és főnök-beosztott viszonnyá ridegül. Ezen felül a nevelő elkezd féltékenyen nézni a nevelt egyéb jó kapcsolataira, és ezekben látja saját kudarcának okát.
- Isten ki van rekesztve, a nevelő úgy érzi, neki kell a másik embert megváltoztatnia.
- És ami a legszörnyűbb: meg akarják a másik embert változtatni.

Hogy mennyire nem a levegőbe beszélünk: álljon itt egy levélrészlet egy 2013 őszén született bocsánatkérésből, amit a diák-szolgálatot vezető Anna nagyjából másfél évvel azután fogalmazott meg az egyik diák felé, mint mikor megpróbálták - sikertelenül - szembesíteni azzal, hogy mit tesz:

Azt gondoltam, segíteni szeretnék neked, hogy változz....anélkül, hogy kifejeztem volna hogy mennyire értékes vagy! Ez nem volt jó. El tudom képzelni, hogy ez csak  a frusztráltság, és  értéktelenség érzését növelte Benned. Igazából csak annyi lett volna  a "dolgom", hogy ott álljak melletted, és támogassalak, a barátod legyek.
Sajnálom, bocsánatot kérek!

Egyszer még Szabi mondta nekem, hogy téged az bántott azzal a nagyon gáz evcsis üggyel kapcsolatban, hogy hatalmaskodtam feletted...és elveszítetted a szabadság érzésedet. Bennem amikor mondta, az jött fel, hogy dehogyis! Nem azt akartam....nem akartam én hatalmaskodni feletted...

De ma már értem! Nagyon elszúrtam azt a beszélgetést, amikor arról igyekeztelek meggyőzni, hogy bízz a vezetőben....egyáltalán nem arról beszéltünk, ami téged bántott. Amikor arra hivatkoztam, hogy én vagyok a vezetőd, valóban hatalmaskodtam. Nagyon nagyon sajnálom:( Bocsánatot szeretnék kérni! Ma már tudom, hogy a bizalmat, és a tiszteletet, egy kölcsönös, szereteten alapuló kapcsolattal lehet elnyerni.

Bizony, Anna a Zsidók 13:17-re hivatkozva gyakorlatilag rákényszerítette az akaratát a diákra. Mindig is így működött a nevelés Krisztus Magyarországi Egyházában: csak segíteni akarok neked, én jobban látlak téged, mint te saját magadat, én vagyok a vezetőd, azt teszed, amit mondok. Ja, és Isten majd megáldja az engedelmességedet akkor is, ha rossz a tanács, amit adok. Úgyhogy hagyd ott a munkahelyedet, nem tudsz miatta rendesen részt venni a bibliakörön.

A nevelés mindig nemes céllal indokolt - a másik jézusivá válásának elősegítése -, a végeredmény azonban olyan katasztrofális, hogy Henry Kriete 2003-ban systemic evil-nek, rendszerből fakadó gonosznak minősítette.

A 2012. szeptemberi prédikáció üzenete nem a nevelés visszaállítása volt (az akkor már szinte mindenhol működött és álltak a nevelési láncok a legtöbb bibliakörben). Az üzenet az volt, hogy "bekeményítünk". Hogy a nevelésnek való alázatos engedelmesség elvárás lesz. És ez az elvárás jelenik meg a Fogadalomtételben is (Fogadom, hogy alázatos, nyitott szívvel kérek tanácsot és fogadom el a nevelést...).

Így vált a KME személyi kultusszá a nevelésen keresztül

Szabad Péter hazugsága

2013 júniusában Szabad Péter egy megbeszélésen - miután egy azt megelőzőn szembesítették vele, hogy a 2003-ban írt bocsánatkérő levélben taglalt bűnök visszatértek az életébe - azt mondta: ő nem tudott a nevelési láncokról, minden bibliakör-vezetőre rá volt bízva, hogyan oldja meg a nevelést a bibliakörben.

Ezzel a kijelentéssel több alapvető probléma van:

- ha ez igaz, és valóban az első megbeszélésen szembesült a nevelési láncok létezésével, akkor a megbeszélést követően Szabad úrnak azonnal intézkednie kellett volna a bibliakörökön belüli nevelési láncok felszámolásáról, és tanítania kellett volna a vezetőségi csoportban arról, hová vezet a nevelési lánc; sőt, az egész gyülekezet elé ki kellett volna állnia. Az, hogy ez egyáltalán nem történt meg (még hónapokkal később sem), mutatja Szabad úr valódi meggyőződéseit a nevelési láncokat illetően.
- Szabad úr már a diák-szolgálatban is kialakította a nevelési láncokat (2008-ban), amikor ő vezette a diák-bibliakört is. Ő tanította Harangiéknak is, hogyan csinálják és mindenről tudott, ami a diák-szolgálatban történik.
- 2009 tavaszán egy teljeskörű adatgyűjtés folyt a gyülekezet tagjairól (nagyot nyelt volna az adatvédelmi ombudsman, látva a kérdéseket, illetve tudva, mi lett a kérdőívek sorsa). Minden vezetőnek részt kellett benne vennie (bibliakör vezetők és asszisztensek szintjéig), ami több tucat embert érintett, és az egyházvezető számára is nyilvánvaló kellett hogy legyen, hogy a gyülekezetben ismét komoly hiearchia alakult ki (persze, ő maga alakította ki).
- Szabad úr több olyan konfliktus-megbeszélésen is részt vett, ahol teljes nevelési láncok jelentek meg (nem ritkán hat-nyolc ember jött össze ezeken a találkozókon, hogy a neveltet győzködjék). Szabad úr ezeken a megbeszéléseken tökéletesen tisztában volt a tagok közötti kapcsolatokkal.

Nem is értjük a fenti hazugságát, az annyira abszurd. És persze el van hintve benne egy igazság-morzsa is, hiszen valóban ki lehetett adva minden bibliakör-vezetőnek, hogy oldja meg a nevelés kérdését, ám számukra minden eszköz megengedett volt, teljesen szabad kezet kaptak és a bibliakörök a legnagyobb mértékben ki voltak szolgáltatva nekik. A nevelési láncokból pedig  az egyházvezető is profitált, hiszen ezeken keresztül látott rá legkönnyebben mindenkire, és tartotta fenn totális kontrollját.

Részlet egy 2013-as hangfelvételből - a szellemi erőszak  és Szabad úr hazugságának leleplezése:

Ez a hangfelvétel egy Zoltán nevű férfi és a KME tágabb értelemben vett vezetőségének négy tagja (Szabad úr, P. Ádám, H. András és G. Gergely) közötti beszélgetést rögzítette. Zoltán firtatni kezdte a találkozó létrejöttének előzményeit.

Szabad: Én vasárnap vettem részt egy telefonkonferencia-beszélgetésen, az Ádám, András, Fece meg jómagam voltunk négyen.
P. Ádám: Meg a R. Ádám...
Szabad: Meg a R. Ádám, így van.
Zoltán: Kifejezetten miattam?
Szabad: Aha. Így van.
Zoltán: Igen?
Szabad: Ha jól tudom, akkor a  beszélgetés úgy jött létre, hogy az András megkereste az Ádámot, az Ádám a Fecét...
P. Ádám: Az András kereste meg a R. Ádámot, az Ádám keresett meg engem, én meg a Fecét, ez volt a...
Szabad: Igen. Na mindegy. De ez teljesen... szóval nem egy különleges dolog, hogy így beszélünk, ez a pásztorkodásnak a része, ha van egy bibliakör-vezető, aki egy olyan helyzetet hoz elénk, ami túlmutat azon, és az egész gyülekezetre vonatkozó, vagy az egész vezetőségre vonatkozik, akkor általában beszélünk azokkal, akik közvetlenül érintettek, meg a vezetőségi csoportból egy vagy két ember. Ez egyáltalán nem meglepő. A beszélgetés alatt talán az András kezdte azzal, hogy megosztotta a legutóbbi bibliakörötök, egyáltalán az élmény, hogy odamentetek, hogy az ő meglátása szerint hogy viselkedtél bibliakörön, az utána való beszélgetéseteket, és utána a te kommunikációdat arra vonatkozóan, hogy te nem akarsz az Andrásék bibliakörében lenni...

Tehát az eljárás, amit a KME-vezetők rutin-jelleggel alkalmaztak, így nézett ki:


A hangfelvétel érdekessége az, hogy Szabad úr nem is tudta türelmesen végighallgatni Zoltánt, ugyanakkor a felvétel egészében számtalanszor előkerül a nevelési lánc és a személyes nevelési kapcsolat kérdése egy olyan megközelítésben, ami után Szabad úr semmiképpen sem mondhatná, hogy a nevelési láncok létezéséről nem tudott. Túl ezen, ha nincsen nevelési lánc, akkor nincsenek olyan "közvetlenül érintettek" sem, akikkel tele van ez a folyamatábra.

Másik érdekesség, hogy 2003-ban Szabad úr még ezt írta: Figyelembe kell vennem a szükségleteiteket, (amit ti ismertek a legjobban) - a 2013-as hangfelvételen viszont már így beszél: kitalálod, hogy neked hol jó - önző és beképzelt elképzelés, amiből azt gondolom, hogy meg kell térned.

Ráadásul Szabad úr és András beszámolójában is ellentmondás van, mert András nem is egy "fegyelmezési eljárást" kívánt indítani, egyszerűen csak "tanácsot kért" egy helyzetben. Erre a fentebbi ábrán bemutatott folyamatra utólag magyarázta rá Szabad úr, hogy ez egy helyes eljárás.

2008-ban láthattunk egy pontosan ugyanilyen folyamatábrát. Akkor T. Gábor kereste meg Szabad urat azzal, hogy egy diák el szeretne menni egy Kárpátia-koncertre. Szabad úr G. Szabolcsot utasította arra (akinek a diákra a legnagyobb befolyása volt), hogy beszélje le a diákot a koncertről, mert a "Kárpátia koncertjén részt venni bűn". Természetesen a diák mit sem tudott róla, hogy a háttérben beszélnek róla, hiszen T. Gábor sem őt kereste meg az észrevételeivel vagy véleményével, hanem az egyházvezető tekintélyére bízta az intézkedést.

Ami a nevelési eljárást illeti, hihetetlen mértékű kettős mérce nyilvánul meg. 2009-ben, amikor Szabad urat azzal szembesítették, hogy 2003 előtti bűnei közé süllyedt vissza, nekitámadt annak (X), aki őt több ember előtt szembesítette, és a következőt mondta neki:

Szabad (indulatosan): Ne mondd, hogy nem rágalmaztál az Annának, nem rágalmaztál a Szilvinek, nem pletykáltál vagy rágalmaztál engem az Ádám előtt, nem mondtál ezeknek az embereknek részeket a privát, kettőnk között történt beszélgetésből. ... Múlt szerdán te megrágalmaztál engem ezen testvérek jelenlétében olyan bűnökkel, amiket szerinted elkövettem ellened és elkövettem a gyülekezet ellen. Ez egy egyértelmű, világos rágalmazás volt. Látod-e ezt?
X: Úgy, hogy nem tudtuk megbeszélni, igen.
Szabad: Ha meg tudtuk volna beszélni, akkor ez nem lett volna rágalmazás?
X: Négyszemközti beszélgetést szerettem volna. Kifejeztem neked telefonon keresztül, hogy négyszemközt szeretném veled megbeszélni. Többször fejeztem ki. Te ragaszkodtál hozzá, azt mondtad, hogy bármit, amit négyszemközt szerettem volna elmondani, azt elmondhatom a többiek előtt is. Ha ez négyszemközt hangzik el, nem rágalmazás, mert neked mondom, és megbeszélünk egy szituációt, amit én látok, és megbeszéljük, hogy én ezt mért látom így.
Szabad: Nem, akkor is rágalmazás, ha négyszemközt mondod.

Ezután Szabad úr arról beszél, hogy a szembesítés helyett X-nek kérdéseket kellett volna neki feltenni. Sajnos, amikor Szabad úr évekkel később a Zoltánnal beszélt, már megfeledkezik erről az elvről, és tényként kezeli Zoltán "bűnösségét". Ezt halljuk a Zoltán önvédelemből készített felvételén:

Szabad: Ezek a srácok mindannyian, tőlem függetlenül mind azt mondják, hogy: piros lámpa, vészvillogó, ahogy a Zoli viselkedik, ahogy kommunikál, ami átjön, ez egyáltalán nem tanítványi.

Szabad úr csúsztat (a "többiek", holott a beszélgetés elején tisztázták, hogy András elsősorban tanácsot akart kérni Ádámtól), és valahogy elfelejtette, hogy pletyka és rágalmazás mindaz, amit Zoltánnal kapcsolatban műveltek, ráadásul kérdések helyett ezen a találkozón vádakkal és bűntudatkeltéssel álltak elő.

Persze, nem meglepő ez az eljárás. Szabad Péter 2003-ban, bocsánatkérő levelében ezt írta:

"A Biblia világosan tanítja, hogy ha látok valakit vétkezni, meg kell intenem azt az embert, négyszemközt, egy szelíd és lelkies módon, de sokszor nem ezt tettem. Hanem gyakran megaláztam testvéreket azáltal, hogy mások előtt megszidtam őket, olykor nem is olyan szelíd lélekkel. Ez nem volt helyes, és nagyon sajnálom, hogy ezt tettem. Szeretnék bocsánatot kérni mindenkitől, akit ilyen formában megbántottam. Megtérek."

Tíz év nem volt elég Szabad úrnak arra, hogy megtérjen. Ez az ember egészen 2013 nyarán történt leváltásáig a megváltásukkal és a gyülekezeten belüli kapcsolataikkal zsarolt, a vélemény-eltéréseket bűnnek tekintve rágalmazott, csúsztatva és félinformációkat terjesztve manipulált másokat. A nevelésen és más eltorzult teológiai tanításokon keresztül a KME-t, amely Henry Kriete levelét követően új esélyt kapott 2003-ban, veszélyes destruktív szektává tette, amely csoport a nevelési rendszert és a rejtett "egy igaz egyház tant" megvalósítva közvetett módon hozzájárulhatott egy fiatalember öngyilkosságához és mások enyhébb vagy súlyosabb öngyilkossági szándékainak kialakulásához, és sokaknak súlyos érzelmi, pszichés, mentális sérüléseket okozott.

Többen vannak jelenleg is, akik a KME-ben csapdába estek. Az arrogáns és agresszív teológia miatt azt képzelik, hogy az ő gyülekezetükön kívül nem lehet üdvözülni. Vannak, akiknek teljesen leépültek a gyülekezeten kívüli kapcsolataik, és félnek elmenni. Családok kerülnek, kerültek a szakadás közelébe. Akadnak, akik tartják a tanítványság hamis látszatát, miközben a törvénykező elvárásoknak már régóta képtelenek megfelelni. Emberek személyisége torzul el, vagy szenvednek fizikai következményeket a félelem okozta stressz következtében. Sokan képtelenek gyakorolni az Alaptörvény által garantált jogaikat, mert félnek a kiközösítéstől vagy a megjelöléstől.

Molnár Adrián a személyes nevelési kapcsolatokat, a "láncokat" Szabad úr leváltása után eltörölte, noha nyilvánvaló, hogy bármiféle jelenlegi engedékenység alapja a csalódott tagok elvándorlási hullámának megállítása. Megállapítani Szabad úr felelősségét abban, hogy zsarnoki vezetése alatt a gyülekezet egy romboló, rengeteg fájdalmat okozó, az Újszövetséget modern kőtáblákká silányító szervezetté vált, az elmúlt nyolc hónap során nem volt hajlandó, ezzel Adrián jelenleg is szabotálja a KME-ből kizárt vagy elüldözött tagok rehabilitációját, becsületük visszaállítását.

Sokakat reménnyel tölthet el a KME-ben a Molnár vezetése alatti nagyobb szabadság, de ne felejtsük el, hogy amíg nincsen felelősségvállalás, a múlt bűneivel való szembenézés és a kárvallottak nyilvános rehabilitációja, addig ez csak egy tünékeny állapot, a feszültségek lecsillapítására irányuló törekvés, ami bármikor visszafordulhat, ahogyan ez 2003 után is megtörtént.

Nevelés Krisztus Magyarországi Egyházában - a szellemi erőszak megnyilvánulása
Kapcsolódó szakirodalom:




2 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt a blogot! 2003-ban menekültem el és azóta küzdök egy torzított Isten kép ellen! Olyan gondolatokat olvastam itt,amik akkor is felmerültek bennünk,de kimondani nem mertünk,csak suttogni. Engem Sosem kerestek-pedig a családjuk voltam,bocsánatot sem kértek.
    De ezt nem is nagyon vártam....talán csak az fog egész életemben fájni,hogy elhittem,én fontos vagyok nekik. De én csak egy kóbor birka voltam,és nem A bárány,aki után a jó pásztor útra indul és akiről annyit prédikáltak!
    Igyekszem majd megbocsájtani nekik!

    VálaszTörlés
  2. Szerettem volna hozzászólni az íráshoz, de mindenre kitér, ami ebben a témában szerintem fontos.
    Két rövid megjegyzésem lenne:
    1.) Bármely gyülekezetben és egyházban (a tradicionálisokban is!) előfordulhat, hogy egy személy vagy egy csoport elismerését ki akarjuk vívni ezért olyat csinálunk, ami nem fér össze a hitünkkel. Törekednünk kell arra, hogy ezt elkerüljük. Ne embereknek akarjunk megfelelni hanem Istennek és merjünk nemet mondani ha az a lelkiismeretünkkel nem összeegyeztethető.
    2.) Merjünk hibázni. Nem baj, ha tévedünk. Ha az egy éves gyerekemet félteném attól, hogy elesik, nem tanulna meg járni. A lelki életünkben is vannak "elesések", ezek segítenek, hogy megtanuljunk járni. Bocsássunk meg magunknak és legyünk kegyelmesek magunkkal mint ahogyan Isten is az.

    Számomra ez a legfontosabb felfedezés és ehhez azóta is tartom magam:
    Nem bíztuk a tanítványokra, hogy éljenek a saját lelkiismeretük, döntéseik (és hibáik) szerint és belekényszeríttettük őket egy egészségtelen függőségbe inkább, mint hogy szabadságban felnövekedjenek, és érettek legyenek. A legtöbb nevelési irányelvünk nem más, mint „emberek által tanított szabály”, amelyre Jézus ítéletet mondott: teher és törvényeskedő. Semmilyen ellenőrző-rendszer, emberi hagyomány, szabály vagy kulturálisan elfogadott vallás nem tart valakit meg hűnek a hitéhez, ha az nem akar hithű lenni a szívében.

    VálaszTörlés