2014. augusztus 18., hétfő

Gondolatok a keresztelőről - Dr. David McAnulty 2012-es cikkének fordítása

A Harvard Fish Tank oldalán megjelent cikksorozat elolvasása arra késztetett, hogy írjak egy bejegyzést a keresztelőről. A cikksorozatban megállapították, hogy a "keresztelő-háború" minden egyes generáció életében megjelent! Egyrészt, gondoltam, kifényesítem a régi érveimet még egyszer, egy régi vitát, amelyben nem akarom igazán meggyőzni a másikat. Másrészt, azt hiszem, minden generációnak meg kell küzdenie a saját meggyőződéseiért, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a régi viták újraélednek. És valószínűleg ez egy jó dolog. Jacques Ellul (vagy Barth?) azt mondta, hogy az egyháznak újjá kell születnie minden generációban. Nem tudjuk ezt elkerülni. Nem akarok  farizeusnak tűnni, vagy leereszkedően beszélni bárkivel, akinek ez a "doktrinális" kérdés túl nagy falat. Mégis felveszem a kesztyűt ebben a sok esetben egészséges (néha pedig szánalmasan megosztó és gyűlölködő) vitában még akkor is, ha forró a téma ... mindaddig, amíg ez köztünk, mint testvérek között történik. (Azt hiszem, NT Wright megjegyzése illik erre az esetre, figyeld "amit  Szent Pál valójában mondott", ahol megállapítja, hogy a tanításokat meg lehet és meg is kell vitatni, de mint testvérek). Azonban azt vettem észre, hogy mint a legtöbb ideológiai "háborúban", úgy ebben is hajlamosak az emberek lecövekelni egy állásponton (a militánstól a fóbiásig), és ahhoz ragaszkodni.

Keresztelő-fóbiás 

Mit értek "keresztelő-fóbiás" alatt? Nekem úgy tűnik, hogy a keresztények egy bizonyos csoportja annyira fél attól, hogy mi lesz vele, hogy indokolatlanul nagy hangsúlyt fektet a megváltás folyamatában a saját szerepére, a viselkedésére, így az szélsőséges irányba megy el. A keresztelő-fóbiások tagadják a bemerítkezés valódi jelentőségét. Ennek során, úgy érzem, hogy nem csak egy keresztény gyakorlatot hagynak ki, amely összeköt bennünket legmélyebb gyökereinkkel egészen Izraelig és Ádámig, hanem ki is lógnak a többség, az elmúlt 2000 év keresztényei alkotta sorból.
Őszintén szólva, én küzdök azzal (ez egy harc, nem kérkedés), hogy türelmes legyek ezzel a csoporttal. Legszívesebben megvonnám a vállam és továbbsétálnék. Az az igazság, hogy megkérdőjelezem, hogy lehet valaki intellektuálisan őszinte, ha az Újszövetségnek a keresztelőre vonatkozó idézeteit elolvassa és a keresztelőről azt gondolja, hogy felesleges, hatástalan, vagy opcionális a gyakorlatban. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy vitázni a keresztelőről nem különösebben hasznos vagy egységépítő.
Van egy kedves, keresztény barátom (igen, ő Krisztus követője, telve szeretettel és elkötelezettséggel a mi Urunk iránt), aki hiszi, hogy a víz általi keresztség nem fontos, nem alapvető fontosságú, és emberi eredetű. Úgy érvel, hogy a keresztség fogalmát az Újszövetségben metaforikusan használják (Jézus az üldöztetésről is beszélt, mint "keresztség"-ről, Mk 10:38-39). A probléma az, hogy a metaforák csak akkor működnek ha létezik a gondolatmenetben logikai kapcsolat. A korai keresztények valóban használhatták a keresztség szót metaforikusan (pl. keresztség a Szentlélekkel), pontosan azért, mert megértették a jól bevált szentség gyakorlatát, a vízbe merülést.

Keresztelő-barát

Olvasva a széles körű kortárs keresztény szerzőket úgy tűnik számomra, hogy a keresztelő szerencsére ismét egy pozitív téma lett az evangélikusok között, akik a legnagyobb csoportot képviselik. (Ők voltak az a csoport, amely minimálisra csökkentette a keresztelők számát, összehasonlítva a legtöbb protestáns, katolikus, ortodox, anabaptista és neoprotestáns keresztényekkel). Úgy tűnik, hogy nagyon sokakra hatással vannak a következők:

1, Az ősi hagyományokat újult erővel fogadják el. Úgy tűnik ezek közelebb állnak a poszt-modern elméhez, mint a modern gondolkodóhoz.

2, A szentírási hivatkozások a keresztségre vonatkozóan, amelyek mutatják, hogy a keresztség mégiscsak egy értékes szimbólum. 

Ennek ellenére még mindig van egy általánosan elfogadott  „merülhetsz, vagy el is hagyhatod” megközelítés a gyakorlatban.
Kezdem azt hinni, hogy a keresztelőtől való félelem alapja az, hogy ha valaki túlságosan fontosnak tartja a keresztelőt, azzal hajlamos lesz Isten szerepének betöltésére. Így ez egy szerződéses megállapodássá degradálja Jézus önzetlen tevékenységét a kereszten, egyben a szerződéssel megszűnik Isten kiváltsága, hogy ő adja a megváltást akinek Ő akarja, ahogy Ő akarja, amikor Ő akarja. Sőt, lehet hogy tényleg elkezdjük hinni, hogy bizonyos értelemben meg tudjuk váltani magunkat. Szimpatizálok ezzel az aggodalommal. A saját múltamban találkoztam hívőkkel akik nemcsak megerősítik a keresztelő fontosságát, de a keresztelő pontos módját (beleértve a formáját, az életkort, a megértést és a megtérést, mint előfeltételt) olyan elsőrendű fontosságúnak tartják, hogy szerintük bármilyen eltérés a keresztelő „helyes” gyakorlatától veszélyezteti az ember megváltását és Istennel való kapcsolatát. És azért is helyt adok a fent említett félelmeknek, mert látom, hogy milyen nehezen jutnak egységre a keresztények a keresztelőről, amelynél úgy tűnik túl sokat figyelünk a mi részünkre, aminek következményeként Krisztus munkájának a hatékonysága minimalizálódik.

A keresztelő fontosságának megerősítése

Túllépve az előző (mesterséges) kategóriákon, úgy tűnik számomra, indokolt a keresztelőt teológiailag jobban megalapozni. Ahelyett, hogy vitáznánk a "megváltás" pillanatáról, körvonalaznánk pontosan a keresztelő gyakorlatának módját, átesnénk a ló túlsó oldalára és szélsőségesen elutasítanánk a keresztelő gyakorlatát, vagy neurotikusan érdeklődnénk, hogy valaki "helyesen" keresztelkedett-e meg, azt hiszem, vissza kéne térnünk a keresztség, mint szentség gazdagságához, amely összeköti az egyházat a történelmi és teológiai gyökereivel.

Teológiailag: ünnepelnünk kellene a keresztséget, gazdagon és lelkesen, emlékeztetőül Isten üdvözítő munkájára az idők folyamán. Mózes első könyvében, a teremtés-történetben a vizek elválnak egymástól; az özönvíz, amely szétválasztja a gonoszokat, és az igazakat (megmentve Nóét és a családját); a Vörös-tenger és a Jordán folyó megváltó szétválasztása annak érdekében, hogy a szabad Izraelt Isten a rabszolgaságból az ígéret földjére vezethesse; Jónás prófétai szimbolikus megtisztulása és megváltása egy vizes eltemetés és feltámadás során; Keresztelő János bűnbánata; végül Jézus, aki úgy kezdi a szolgálatát, hogy megkeresztelkedik a Jordánban és az apostolok, akik tanítják és gyakorolják, hogy a keresztség Jézus eltemetése és feltámadása (Róm 6). Isten többször használta a vizet "megmenteni" a népét.

Történelmileg: meg kellene értenünk hogy a keresztség a konkrét módja annak, hogy kifejezzük szolidaritásunkat Ádámmal, Nóéval, Mózessel, Józsuéval, Jónással, az apostolokkal és magával Jézussal (nem beszélve a több ezer keresztényről, akik előttünk jártak). És ez nem csak szolidaritás, de részt is veszünk a történetükben, ami végső soron a mi Istenünk, az egyetlen igazi Megváltó története.

Szociológiailag vagy politikailag: meg kellene élnünk a keresztelő mélységét, mint egy nyilvános, látható pillanatot, amikor minden keresztény hirdeti a saját elkülönülését minden más országtól, elvágja a hűségét minden más mestertől, amikor azt mondjuk: "Én nem vagyok már a tiéd", minden olyan úrnak, amely a riválisa a mi Urunknak és Királyunknak. Ebben a pillanatban újjászületünk, egy új családba, ahol a nemi, faji, nemzetiségi állapot nem oszt meg minket, mert mi "testvérek" lettünk Isten saját házában. A keresztelővel lemondunk (meghalunk és eltemettetünk) a régi politikai kirekesztődésünkről, a gazdasági szűkösségről, a büszke egyéniségről, és felemeltetünk (egy új életre), egy új etikára, az Isten Királyságában való való élésre. 

A keresztelő egyszerűen túl gazdag értékeket hordoz ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy kihagyjuk az életünkből, vagy egy megosztó, babonás szertartássá alacsonyítsuk le. Ez egy személyiséget adó szentség túláradóan gazdag teológiával és történettel.

Keresztelő-katonák

Egész életemet olyan egyházközösségekben töltöttem, amelyek törekvése a Bibliai egyház létrehozása. Úgy tűnik számomra, hogy amit úgy kezdtek, mint egy egyszerű, testvéri, Lélek által vezetett hívást: visszaállítani a bibliai gyakorlatokat, valahogy egy meglehetősen szektás hívő csoport lett, akinek hírhedt a neve: "Ó, ti vagytok azok, akik azt hiszitek, hogy csak ti vagytok megváltottak." Sajnos, a legtöbben a gyülekezetben ezt is hiszik. És a mai napig, ezeknek az egyházaknak, a keresztelő témája nagyon fontos. Két ok miatt. Az egyik az egyén üdvössége: "érvényes volt a keresztség?". A másik ok: a keresztelőről való gondolkodás a tanítás és a közösség tesztje ("Ez mind nagyszerű, de srácok mit tanítotok a keresztelőről? Vallod, hogy ez elengedhetetlen az üdvösséghez?").

Tehát, hogy letisztázzuk a dolgokat az én "keresztény katona" testvéreim a fentieket állítják. Tanítom és gyakorlom a felnőtt hívők bemerítését a bűnök bocsánatára. Könnyezem minden egyes alkalommal, amikor valaki megkeresztelkedik. Szeretem azt az érzést, ahogy az egyén története csatlakozik a gazdag üdvtörténethez. Sőt, azt hiszem, ez arra jó, hogy tudjuk, hogy ne feledjük, hogy volt egy nap, egy adott pillanat, amikor mi is eltemettük a régi életünket. És bár a mi üdvösségünk folyamatban van (megszentelődés), abban a pillanatban "megelevenítettünk Krisztusban" és  "meg voltunk mentve kegyelemből" (Ef 2:5).
De én egyszerűen nem tudok dogmatikus és szektás lenni. Körülbelül olyan türelmetlen vagyok a "keresztelő-katona" hívővel, mint a "keresztelő-fóbiás" hívőkkel. Több barátom a Krisztus Nemzetközi Egyházából nemrégiben azt mondta, hogy a keresztelő kényes kérdés az ICOC gyülekezetekben mostanában. A teológiai vita onnan indult, hogy a keresztelő érvényesnek "számít-e" akkor is, ha a keresztelő pillanatában a személy nincs meggyőződve arról, hogy a keresztelő szükséges az üdvösséghez. Más szóval, ha megkereszteltek, de úgy hiszed, hogy a bűneid máskor lettek megbocsájtva, nem a keresztelőben (például  amikor imádkoztál megbocsátásért), akkor az a gyakorlat, hogy a keresztség érvénytelen, így nincsenek megbocsátva a bűneid, nem vagy megváltott, nem vagy keresztény, és nagy valószínűséggel a pokolra mész (az ICOC egyes gyülekezetei, mint a KME is, ezzel az érvvel különítik el magukat más keresztény közösségektől és tiltják meg tagjaiknak, hogy más közösségek tagjaival nősüljenek, mondván, ők nem valódi hívők - a szerk.). Ez a kérdés, és minden ezzel járó érv már régen megjelent Krisztus gyülekezeteiben, még az én születésem előtt.

Mondanom sem kell, távol éreztem magam az ilyen fajta érveléstől. Miért?

Nem így látom Istent, ami szükséges ahhoz, hogy elvesszünk ilyen vitákban. Isten itt már nem egy Apa és Bíró (mert utálja az igazságtalanságot és azt, hogy ez fáj az övéinek). Ő itt egy Ügyvéd és Bíró, aki elfelejtette, hogyan kell apának lenni. Mintha fontosabb lenne neki a törvény, mint az emberek. Leírja a terminusokat, de homályosan, hogy összezavarodjunk (mint minden ügyvéd), majd elítéli azokat, akik kihagyták az apró betűs részt.

Nem tudok szabadulni az Ószövetség és az Újszövetség képeitől, ahol Isten sokkolja az úgynevezett ortodox hívőket, akik őszintén hiszik, hogy ők azok, akik "jól állnak" Isten előtt. Sokkolja őket a nagylelkűségével, a bűnösök felé való szeretetével (beleértve a hitehagyott Izraelt), és a szabadságával, hogy megváltsa, akit Ő akar. Gondolj Ráhábra, a niniveiekre, Zákeusra, a bűnös asszonyra, Levire... Ne felejtsd, hogy a farizeusok áhítattal tartották meg a Tórát és hűek maradtak Jahvéhoz. Képzeld el, a megdöbbenésüket és azt a botrányt, hogy Jézus, ez a feltételezett próféta, együtt volt nyilvánvaló bűnösökkel; nem pogány bűnösökkel (ami érthető lett volna), de a hitehagyott zsidókkal, a zsidó adószedőkkel, zsidó prostituáltakkal, a zsidó hitüket elhagyottakkal. Jézus azt mondta, hogy ők a törvényt megtartók előtt lépnek be a Királyságba. Összezavarta őket.

És ott van Jézus. Nem helyezte hatályon kívül a törvényt (a keresztelőt sem), DE mindig a szív volt a végállomás! A legkeményebb szavai azok számára voltak, akik elvesztek a törvényben és elfelejtkeztek az irgalomról. Gyakran visszaélnek azzal az idézettel, hogy elbizonytalanítsák azokat a hívőket, akik különböző tant hirdetnek (pl. keresztelőről), amikor Jézus azt mondja az embereknek, akik kiűzték a démonokat, csodákat tettek az ő nevében: "Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem ti gonosztevők" (Mt 7). Hallottam, hogy mondják (és mondtam magam is), hívő embereknek, akik nem gyakorolják a keresztelő szentségét: "Biztos, hogy sok jó dolgot tettél Jézus nevében, és nagyon odaadó hívő vagy, de mivel nem vagy megkeresztelve, Jézus azt fogja mondani neked, hogy nem ismer". A hegyi beszéd végén olvashatjuk, hogy egyáltalán nem a tanítás számít, hanem a szív. Jézus az ellenkezőjét mondja annak, amit mi (én) tanítottunk. Azt mondja, hogy aki minden vallási előírást megfelelő módon megtesz (mint például a keresztelő) őt ez NEM érdekli (bár ezek lehetnek jó dolgok, mint démonok kiűzése). Ha olyan szíve van, amiről már beszélt előtte, amely a testvérét bolondnak tartja, vagy másik férfi felesége után vágyakozik, vagy dicsekszik az imádságával és a böjtjével, vagy megítéli egy testvérét, vagy önzően él - akkor a megfelelő viselkedés hiábavaló.

Végül pedig ott van az elkerülhetetlen valóság, hogy sok komoly, a Bibliát tanulmányozó hívő, akik Jézust mondják az életük Urának, és ezen felül nyilvánvalóvá is tették, hogy Jézus az életük Ura, nem úgy értelmezik a keresztelőt, mint én. Az egyik példa, N.T. Wright, talán a mai legnagyobb Újszövetség-tudós, egy olyan ember, aki mélyen szereti Krisztust és az egyházat. Írásait hívők olvassák az egész világon. Az ilyen emberről tényleg úgy kell gondolkoznunk, mint egy hamis-testvérről, aki rosszabb, mint a hitetlen, mert megerősíti a csecsemő-keresztelőt (ő anglikán vallású)? Vagy egy szerény nő, mint Teréz anya, aki szolgálta az árvákat és szerette a szegényeket, Jézus szolgálatára szentelte az egész életét, valóban sajnálatra méltó, mint egy olyan valaki, akinek az élete, a szolgálata, a Krisztusba vetett hite és reménysége mind hiábavaló? Mint akinek az élete végén elmaradt a cél, mert hitt az eredendő bűnben és a csecsemő-keresztségben? Végül is maga Jézus azt tanította, hogy a fa ismeri a saját gyümölcsét. Pál úgy vélte, hogy a Lélek felismeri mások életét. Azt soha nem mondta, hogy a keresztelő lenne a jele az igazi hívőnek.

Így a végén, a magam részéről, még mindig úgy tanítom és értelmezem a keresztelőt, ahogy tanították nekem. Ugyanakkor tág elképzelésem van arról, hogy milyen szerepet tölt be a keresztelő a keresztény közösségek  életében. Egy szép, tartalmas, mély szentség. De hallom Jézus szavait, miszerint "tartsak a farizeusok élesztőjétől", nem tudok engedni a kiközösítésnek, a magabiztos önelégültségnek, az ítélkezésnek. Egyszerűen nem tagadhatom meg az egységet a testvéreimmel, akik Krisztust Uruknak vallják, csak azért mert másként gondolkodnak. Ehelyett mi, mint testvérek, őszintén és szenvedélyesen, de testvériesen párbeszédet kezdeményezhetünk minden olyan pontban, ahol nem értünk egyet. Azt hiszem, mindannyiunknak "keresztelő-igenlő"-vé kéne válnunk anélkül, hogy harciasan fordulnánk egymás felé ezen a területen. Sok dolog van amely felé harciasan kéne fordulnunk (a béke megteremtése, a szegénység felszámolása, a radikális szeretet megvalósítása testvéreink között, az ellenségeink radikális szeretete, stb.); de nem hiszem, hogy a keresztelő az egyik lenne közülük.

2012. május 27.

*****************************

Dr. David McAnulty klinikai pszichológus, keresztény tanító, aki 2001 és 2007 között bostoni vezető volt Krisztus Nemzetközi Egyházaiban és 2007-ben hagyta el az ICOC-t a bostoni csúcsvezetők vezetési módszerei elleni tiltakozásul. Jelenleg egyetemi docens az Abilene Christian University pszichológiai karán.

Az eredeti cikk pedig itt olvasható: